Ki rendezi ezt a komédiát?

Találtam egy olyan írást, amit egy számomra kedves ember mutatott meg… pár éve. Most megosztom veletek is.

„Valódi énünk a tiszta szeretet. Mi vagyunk az élet” – írja Don Miguel Ruiz. „Ha tudjuk, hogy kik vagyunk valójában, akkor az összes társadalmi szabály és emberi játszma értelmetlennek és mulatságosnak tűnik. A legtöbb dolog, amit tragédiának tartunk, valójában komédia.”

S, hogy hogyan is érti azt Don Miguel Ruiz, hogy magunk vagyunk a tiszta szeretet – hogyan működik ez akkor, amikor tudatában vagyunk, erről így mesél:

„Képzeld el, hogy az ebédlőasztalod igazi terülj-terülj asztalkám, amelyen bármely étel varázsütésre megjelenik. Többé nem kell aggódnod az ennivaló miatt… Boldog-boldogtalannak osztogatod az ételt, és semmit nem vársz érte cserébe… Bárki jön, jól tartod…
Egy nap kopognak az ajtón. Amikor kinézel, látod, hogy egy ember áll ott, óriási pizzával a kezében.
– Látod ezt a pizzát? – kérdi, mélyen a szemedbe nézve. – A tiéd, feltéve, hogy ezentúl engedelmeskedsz a parancsaimnak. Többé nem kell éhezned, ha azt teszed, amit mondok neked.

Ugye nem kétséges, hogyan reagálsz?

Csak csettintened kell, és a terülj-terülj asztalkádon sokkal finomabb pizza terem. Erre ez az ember felajánlja a pizzáját, ha ezentúl azt teszed, amit ő mond. Minden bizonnyal így felelnél neki:
– Köszönöm, de nincs szükségem a pizzádra. Annyi étel van itthon, amennyit akarok. Gyere be és egyél, amit csak szemed-szád kíván, semmit sem kérek cserébe. Ne hidd, hogy én is azt teszem majd veled, amit te akartál tenni velem.
Most képzeld el, hogy egyik napról a másikra elfelejted, hogy van terülj-terülj asztalkád – hetek óta éhezel, egyetlen filléred sincs, és jön a pizzás ember.
– Itt ez a pizza – mondja mosolyogva. – Tiéd lehet, ha megteszed, amire kérlek.
Rettenetesen éhes vagy. A pizza csodásan illatozik. Úgy döntesz, nem érdekes, mit kérnek érte cserébe.
– Holnap is itt leszek – mondja a pizzás ember. – Ha kérsz, megint adok enni. De ne feledd: ezentúl azt kell tenned, amit mondok.
Ma ugyan jóllaktál, de ki tudja, mit hoz a holnap. Bármire hajlandó vagy, csak ne kelljen éhezned. A pizzás ember rabszolgájává leszel. Ám egy idő után kétségek ébrednek a lelkedben:
– Mi lesz velem, ha holnap nem jön? Éhen fogok halni! Mi lesz, ha az „üzletfelem” egy nap úgy dönt, hogy másnak adja a pizzámat?!

Valójában a szeretetről beszélek. A szívünk csordultig van szeretettel: semmi szükségünk mások szeretetére. Bárkivel megosztjuk… A szeretet milliomosai vagyunk. És ekkor valaki kopogtat az ajtónkon:

– Szeretni foglak, ha azt teszed, amit mondok.
Vajon mit felelünk rá?
– Köszönöm, de nincs szükségem arra, hogy szeress. Én szeretetben élek: mindenkit szeretek, és semmit sem várok érte cserébe.

…Rengeteg szeretet él bennünk, csak éppen nem vesszük észre.

Számos tragédia fakad abból, hogy az emberek nem tudják, mennyi szeretet lakik a szívükben. Rettenetesen ki vannak éhezve rá, és ha valaki akár csak egy cseppet is ad nekik, egész szívükkel felé fordulnak. A szeretet koldusává válnak. Egy idő után pedig beléjük hasít a rettegés:
– Mi lesz velem, ha elhagy? Miként élhetek nélküle?

Nem tudnak élni a napi szeretet-adagjukat kiosztó „díler” nélkül. Annyira ki vannak éhezve a szeretetre, hogy cserébe odadobják az életüket, engedik, hogy mások szabják meg, hogyan öltözzenek, miként viselkedjenek, miben higgyenek.
– Szeretlek, ha úgy viselkedsz, ahogy nekem tetszik. Szeretlek, ha hagyod, hogy irányítsam az életed. Csak akkor szeretlek, ha engedelmeskedsz nekem. Különben felejts el.

A legnagyobb gond, hogy fogalmunk sincs róla, hogy a szívünk a szeretet terülj-terülj asztalkája. Szenvedéseink akkor kezdődtek, amikor bezárkóztunk, hogy megvédjük lelki sebeinket. Amikor igazságtalanság ért, úgy véltük, nem biztonságos, ha kimutatjuk szeretetünket. Később megkíséreltük, hogy megfeleljünk mások elvárásainak, hogy kivívjuk szeretetüket, de kudarcot vallottunk. Elménkben a szeretet a fájdalom szinonimája lett. Volt két-három szerelmünk, mi is hagytunk magunk után néhány összetört szívet. Úgy véltük, túl nagy kockázatot jelent egy újabb kapcsolat.

Félünk szeretni. Úgy tapasztaltuk, a szeretet fájdalommal jár. Rettegünk a visszautasítástól. Szeretnénk jobb színben feltüntetni magunkat, hogy több esélyünk legyen. De miért lenne, ha még mi sem fogadjuk el saját magunkat? Nem az a kérdés, hogy a kiszemelt partner elutasít-e bennünket, vagy sem. Az a baj, hogy mi magunk sem fogadjunk el önmagunkat, mert úgy véljük, hogy nem vagyunk elég jók.
Oly sokszor mondtunk ítéletet önmagunk felett, hogy már nem tudjuk szeretni magunkat.

Pedig ha magunkat sem szeretjük, hogyan szerethetnénk bárki mást?”

Don Miguel Ruiz: A szeretet iskolája

---

További hasznos, inspiráló és gondolatébresztő írásokat találsz az alábbi linken.

Kattints ide, és inspiráld magad!

---